A szag, amely megcsapja az orrunkat, ha belépünk egy idősek otthonába, nem tolakodóan, de kitartóan émelyítő. A felmosóvízbe kevert fertőtlenítőtől lehet. A bennlakók talán már nem is érzik. Kell a fertőtlenítés, például, mert van, akinek háromszor cserélik egy nap az ágyneműjét, a pelenkáját még többször. Az egyik otthon üzenőfalára valaki rendszabályozó sorokat tett fel, kérve a lakókat, a pelenkát ne dobálják ki az udvarra.

A vidéki idősek otthona 25-30 méter hosszú folyosójának padlóján minden lépésnél valami ragacs nehezíti a járást, csúszásgátlóként akadályozza az esetleges baleseteket. Erre a folyosóra ültetik ki a bennlakókat körömvágáshoz. A hosszú folyosón több tucat ember ül ilyenkor széken vagy tolószéken, manikűrre és pedikűrre várva. Több kutya is van az otthon udvarán, a maradék ételből jól megélnek, a lakók a saját ebédjükből is csempésznek finom falatokat a kutyáknak.

Ottjártunkkor épp nem pedikűr-idő volt. A „mozivá” alakított ebédlőben délelőtti matiné előadásként filmet vetítettek a méretes vetítővászonra az öregeknek. A „mozi” után következett az ebédhez terítés. Emiatt minden addig „mozizó” bennülőt kiküldtek, s az ajtót bezárták a kíváncsiskodók elől. A nem túl széles folyosón libasorban vártak az ebédre a kerekes-székeken ülők, a botokra támaszkodók vagy az ajtó közelében elhelyezett székeken ülők. Az ebédlőajtót zárni kell, mert ha túl korán beengedik az asztalokhoz a bennlakókat, összetapenolják a kenyeret, az evőeszközöket, miegyebet. A sorban állók némelyike megpróbál idő előtt bejutni, hiába. A sorban állók és ülők időközben szemcseppet kapnak, vagy mást, kinek mire van szüksége. Itt mindig történik valami, ahogy a látogatott néni mondta. A folyosóról nyíló négy ágyas lakószobák nem túl tágasak, elkülönített privát tere senkinek nincs.

Egy másik idősotthonban, ahol előző nap jártunk, polcos szekrényt forgattak az ágy elé és végébe, így szorítva a lakónak intim teret, ahová nehezebben látnak be, s ahonnan az ágyon fekvő szeme előtt sincs folyton a többi szobatárs. Van, akit hazavisznek karácsonyra, van, aki inkább nem megy, mert utána rossz visszatérni. Kikölcsönzött maminak, papinak, rokonnak lenni, akit pár nap után visszavisznek, mint egy elméretezett pulóvert, tényleg nem lehet örömteli. Önkéntes munkát is végezhetnek a bennlakók, úgymint az ebédre valók előkészítését vagy a tisztába tevéshez szükséges töménytelen mennyiségű törlőkendő feldarabolását. Van, amelyik szobában nyugalom van, van, amelyikben frissen műtött ébreszti hajnalonként a többieket. A demenseknek hiába is mondanak bármit, mint szitán a liszt, pereg ki fejükből a friss információ, mások nagyot hallnak, és egyáltalán, szinte mindenkit ver valami testi vagy szellemi nyomorúsággal az isten.

Ez lesz a végén? A „The End” előtt megtudjuk – ha egyáltalán felfogunk majd akkoriban bármit is a körülöttünk lévő világból. A pokolba vezető úthoz még mennyi követ hordunk?