Babarczy Eszter és Mesterházy Lili szerkesztésében 2006-ban megjelent egy tizennégy interjút tartalmazó interjúkötet, melynek ötlete 2005-ben született, és  amelyhez az apropót akkor Móricz Zsigmond születésének 125. évfordulója szolgáltatta. Móricz 1932-ben, ahogy Babarczy Eszter írja az előszóban: „1932 viharos, sötét évében, a gazdasági világválság kellős közepén, az európai kultúra és a demokratikus politika agóniája közepette” felkereste Joó Györgyöt, és az életéről kérdezgette. A történetet Móricz könyvvé szerkesztette, és A boldog ember címet adta neki. 

A Bólyai Műhely Alapítvány 2006-os Boldog emberek című ( Magyarok boldogságról és boldogtalanságról alcímű) kötetének kérdéseit az alapítvány tehetséggondozó hálózatának tagjai tették fel olyan embereknek, akiket a boldogság vagy éppen a boldogtalanság témájáról szerettek volna megkérdezni. A válaszadók az élet mindenféle területéről érkeztek, volt köztük pap, tanár, hastáncos vagy éppen asztalos. Aztán érdekes módon a legtöbb interjúból az lett, hogy a megkérdezett elmesélte az életét; a boldogságtól a boldogtalanságig és vissza.

Mert mi a boldogság? Nem tudja senki. Vagyis tudja, de …  olyasmi ez, amit az adott embernek, a számára megadatott lehetőségekből és nehézségekből, mindig magának kell kitalálnia, megfőznie, kivegyészkednie. A receptúra pedig örök és megismételhetetlen titok minden egyes ember számára, és talán éppen emiatt egyedi és megismételhetetlen minden emberi élet is.

A kötet interjúit, azt hiszem, végeredményben semmi más nem fűzi össze, mint a megkérdezettek embersége. És ahogy múlnak az évek, és újra meg újra elolvassuk az interjúkat (mert ez egy akár évente újraolvasható könyv), valami csoda folytán mindig más embert  látunk boldognak.

Nem tudom, de nagyon érdekelne, hogy ha ma készítene valaki interjút a boldogság és a boldogtalanság témakörében, vajon hogyan lennének mások a kötetben szereplő interjúk. Vajon ma hogyan boldogok az emberek Magyarországon? 

 

 

 

 

Hogyan kerültél ide? 

Pont volt egy magánéleti krízisem. Akkor már tanítottam a Berzsenyiben. Két évre abbahagytam. Nem kezdtem el a tanévet, mert úgy volt, hogy külföldre megyek egy fiúval, de szakítottunk, és én így elmentem Szegedre ápolónőnek. …Végtelenül sivár volt ez az egészségügyi otthon. … De mégis voltak kisebb szórakozási formák, amit a kórház vezetése engedett: a Sláger rádió folyamatosan ment, este pedig bekapcsolták nekik a tévét. És néha vacsora után fel kellett tenni a székeket, néhány erősebb, ügyesebb segített ebben. Egy-két nevelő úgy érezte ilyenkor, hogy már szétrobban, hogy valamit kéne csinálni, ezért felhangosították a rádiót. És akkor a feltett székekkel teli zsúfolt asztalok között elkezdtek táncolni ezek a fiúk, de teljesen koordinálatlanul. Azok nagyon érdekes pillanatok voltak, mintha a víz alól kiemelték volna a fejüket, hogy egy slukk levegőt szívjanak. Akkor volt öt perc boldogság, amire nagyon hamar ráhangolódtak; volt aki leverte a székeket, de mégis ki tudtak törni.

Ismersz olyan embert, akit boldognak tartasz? 
… Léteznek boldog emberek. Hogy pontosan kik, azt most nem tudom megmondani, gondolkoznom kéne rajta. Boldogság az, ha az ember meg tudja élni a jelent. Akad olyan, hogy egy kicsit hosszabban, például egy hétig vagy fél évig vagy egy évig. De azért olyan nagyon erőteljesen, átélten csak rövid időre sikerül. Nagyon könnyen kibillen abból az ember, hogy nagyon tudjon figyelni, észlelni dolgokat, úgy tudjon egy munkát csinálni, hogy abban teljesen ott van, vagy nagyon tudjon szeretni mást. 

Őri Júlia: Interjú Bőhm Eszterrel