Pápua Új-Guinea sűrű trópusi esőerdeiben a történelmi közelmúltig háborítatlanul éltek a népek. Gyűjtögettek, vadásztak, halásztak, gyűjtögetek, vadásztak, halásztak, állandó ritmusban töltötték a napjaikat, heteiket, az életüket. Addig volt ez így, míg meg nem találta, fel nem fedezte, őket a fehér ember. A találkozás mindenki számára nagy élmény volt. Az itt élők csodálkoztak jobban, mert bár korábban már hallottak a fehér emberről – egyes feltételezések szerint előlük, a buzgó misszionáriusok elől menekültek a hegyekbe – de igazából nem hitték el a létezését. Azt mondták, ha vannak fehér emberek; azok az „élő halottak.”  

Az eseményt megörökítő film viták kereszttüzébe került. Jean-Pierre Dutilleux-t, a belga antropológust, az expedíció vezetőjét, a film tulajdonképpeni alkotóját a legkülönbözőbb vádakkal illették; munkája hamisítvány, bulvár, betanította bennszülöttek, akik csak mókáznak, nem is most (1993), hanem évtizedekkel korábban, katonai járőrök fedezték fel őket, ő csak őket követte stb., stb. A film kétségtelenül furcsán dolce. De lehet, hogy ilyen az élet. A paradicsom küszöbén. A filmben kétségtelenül ott vannak a sztereotípiák, és az emberrel sztereotip aggodalmakat fogalmaztat meg. Most bukik a „tiszta”, és indul a “gyufáért országot” projekt! Minden estre, ami sok szövegből igaznak tűnik, hogy a fehér ember nem csak a fényképezőgépet, de a maláriát is behurcolta, ami gyilkolni kezdte az őslakosokat. De a fehér ember jó ember és ezt hallva orvosságot is vitt. Így a maradék őslakosok közül ma már sokan szakmunkásnak tanulhatnak.