Kinek van helye a társadalomban? Furcsa kérdés, talán kellemetlen is, mert mit válaszolna erre mást egy jóérzésű állampolgár, semmint hogy mindenkinek.  Kinek van helye a mai magyar társadalomban, teszem fel a kérdést én is, a (remélhetően) jóérzésű magyar állampolgár, amikor kevéske szabadidőmben a láthatatlanság jelenségén merengek, de a válasz nem kedvemre való.

Kétféle Magyarország van, talán mindig is az volt, nem tudom. Valószínűleg nem kellene ennyire meglepődnöm. Először is van egy látható Magyarország, aminek a képe, bár nem megnyugtató, mégis megnézhető: színes, szélesvásznú, mérsékelten boldog, és felettébb küzdelmes, ám igazolhatóan, dokumentálhatóan létező. Képeken, számokban, törvények által jól körülhatárolva. Másrészt viszont van egy másik is, egy láthatatlan, egy kényelmetlen ország is, aminek messzeringó gyermekkorunkhoz nemigen van köze. Egy olyan ország, ahol azok az emberek laknak, akik valamiért nem férnek bele a hétköznapi lelkiismeret komfortzónájába, sőt mostantól már az ország törvények által kényelmetlenül szűkre szabott imidzsébe sem. Helyhiány miatt … 

Kinek nem maradt hely minálunk? Kinek a lába alól futott ki végleg a haza, a biztonságot jelentő anyaföld? Talán rosszul látom, de szerintem nincs már itt helye annak, aki a többségnek teher, aki a világ szimmetrikusságában hívők szemében nem ép, akinek nincs lakása, (esetleg se boldog őse), akinek nincs se pénze, se szerencséje, sőt még talán krumplija se. Nincs itt helye már annak, akinek a keze vagy a lába kacska, akinek a szíve nem, csak az esze lassú, és akinek az a kevés, ami jutott, mára többet ér, mint az ország maga. Slágergyanús változás ez, hiszen lassan csak az a szép, akinek a szeme kék, és nem az, aki utcán alvásával, szegénységével, nincstelenségével, nehezen érthető beszédével zavarja a tökéletesek nyugalmát. Ennél szomorúbbat, ennél szánalmasabb semmilétet már elképzelni sem tudok az embernek. Már ha még hívhatjuk magunkat annak. 

Persze ha valaki akar, mégiscsak lát valamit. Kicsi gyereket örülni, lakóotthonban élőket szabadon sétálni, szerelmeseket mosolyogni. Nem muszáj látni, én tudom, de ha a törvény már nem segít, az egyén felelősségévé lesz ez a látni akarás. Én nem retorikus fordulatokat akarok, inkább csak egy olyan országot, ahova szégyenkezés nélkül tartozhatok. Igen, ez a hely tényleg nem olyan szép, és nem olyan szimmetrikus, mint az a másik, a hivatalos, de ez legalább nem csak a tünékeny anyagban lakó halált, hanem a szellemben és a lélekben bujkáló életet is megmutatja. 

Nézni sok helyen lehet, én csak két helyet mutatok. A Sulinet oldalán például Horváth M. Judit és Stalter György képeit, a világ talán legnépszerűbb videomegosztó oldalán pedig a TASZ dokumentumfilmjét. A mi életünkből ez az utóbbi mondjuk most negyvenöt perc. Másoknak ez az örökkévalóság.