Azt gondoltam magamról, mostanra eléggé megedződtem. Már tudom, hogy az aktuális sztár súlyos sérülése az a nyoma sem maradt horzsolás, amelyet akkor szerzett a jobb térdére, amikor négyévesen elesett az óvoda udvarán. Megtanultam azt is, hogy a fővárosban történt borzalmas tragédiák az esetek túlnyomó többségében más országban esnek meg, mint ahogy az is, hogy lemond a miniszterelnök. Az ilyen címekre már nem is kattintok. Nem csodálkozom, ha az idős asszonyként emlegetett nőről a cikk végére kiderül, hogy alig múlt negyven, vagy ha ugyanarról az eseményről három írás háromféleképpen számol be. (Sőt, olyankor vagyok meglepve, amikor egyikben sincs egyetlen olyan szám, helyszín, név stb. sem, amelyik nem egyezik a másik kettőben leírtakkal.) És ha helyesírási hibát, rosszul vagy sután összerakott mondatot látok, már csak az igazán kirívó esetekben szakad ki belőlem a sóhaj: ezek nem tudnak magyarul. (Ez volt a legnehezebb, hiszen a hajdan volt “klasszikus” nyomtatott sajtó tördelőszerkesztőt, olvasószerkesztőt, korrektort látott cikkein nevelődtem, az ilyesmi nagyon bántja a szemem. Ráadásul azzal is tisztában vagyok, mennyire ragadós a helytelen. Ha az ember sokszor lát valamit hibásan leírva, elbizonytalanodik: nem egyszer kellett már helyesírási szótárért nyúlnom, hogy megnézzem, végül hogyan is kell írni ezt vagy azt a szót.)
Muszáj tudomásul venni, hogy az online hírversenyben a gyorsaság és a látogatottság a legfontosabb. A kattintások hozzák a hirdetőket, a hirdetők hozzák a bevételt.
Szóval úgy gondoltam, kellőképpen edzett vagyok.
Kiderült, mégsem.
A minap beleakadtam egy cikkbe, és nem találok rá megfelelő jelzőt. Otromba. Szörnyű.
A tett is az: feldarabolták Pistát – már maga ez a kedélyeskedő, jópofáskodó, lekezelő pistázás is otromba -, hogy megszerezzék a fizetését. Még tavaly augusztusban. Most előkerültek Pista maradványai. Előkerültek a tettesek is.
Aztán megtudjuk még, hogy miközben a rendőrök a testrészek után kutattak, a “csali” kapucniban szemlélődött. Bizonyára jól szemlélteti a közömbösségét az, hogy kapucniban…
És most idézek a cikkből:
“Jól ismertem őket, de nem gondoltam, hogy ilyenre képesek – mondta a Pécsi Napilapnak könnyes szemmel Pista édesanyja Marika néni (62), aki NAGYON MEGLEPŐDÖTT, amikor lapunktól tudta meg, hogy fiát feldarabolták és elégették.”
(A nagybetűs kiemelés tőlem.)
Nagyjából ismerem a cserdi körülményeket. A cikkhez csatolt képgalériát is végignéztem. De azt gondolom, ha egy újságíró (internetes, nem internetes, mindegy) egy anyáról (legyen az az anya bármennyire is egyszerű ember), aki épp akkor tudja meg, hogy megölték a fiát, azt képes leírni: nagyon meglepődött – nos, az nem újságíró, hanem érzéketlen ripacs.
Színesen írni, persze, szabad. De tudni kell, mi az, amit tilos kiszínezni.
Trackback link
http://vilagma.hu/e-vilag/kiszinezni-tilos/trackback/
3 komment
Bognár László says:
dec 21, 2011
Vannak foglalkozások, amelyekről – még tapasztalatok nélkül – azt gondolja az ember, hogy tapad hozzájuk valamennyi bizonyos értékekből. Később a tapasztalatok sokat rombolnak ezen az idilli képen. A korrupt rendőr vagy bíró, a bennfentes kereskedést folytató bankember, a sánta verslábbal állami támogatásért szaladó költő, a magas hivatalba emelt politikai jóbarát, a tiltott műtétet végző orvos, az embertelen kísérletet végző kutató létéről szóló hírek és személyes tapasztalatok aztán lehántják az emberről az illúziókat.
Valaha az újságírókról is sok szépet gondoltunk…
Manapság egyébként újságírónak lenni könnyű dolog. Bárki kinevezheti újságírónak önmagát!
Vera says:
dec 21, 2011
Ezelőtt huszonpár éve, egy amerikai oktató szemináriumán, nekünk meg kellett tanulni az újságírás etikai alapelveit. Pedig nem készült senki újságírónak közülünk. Most utánanéztem, és csodák csodájára van ilyen Magyarországon is. Innen le is tölthető: http://komm2006.atw.hu/jegyzet/ujs_et_kdx.doc
Na most ebben a helyesírásról persze nincsen szó.
KapitanyG says:
dec 22, 2011
Hamvas Béla, az értékek degradálódásáról:
“A történet legutóbbi kétszáz esztendejére visszanézve az ember bizonyos idegenszerű aggodalmat alig, vagy egyáltalán nem fojthat el. Nemzedékről nemzedékre tervszerűen tűnt el a világból felülről lefelé először a király, azután sorra: a főpap, a főnemes, az államférfi, a tudós, a katona, a művész, s vagy örökre elveszett, vagy helyébe kétes, gyanús alak lépett.
Voltak akik a rendet helyre akarták állitani, ahogy Napóleon megkisérelte, hogy újra méltóságot szerezzen a királyságnak. Elvétve akadtak főpapok és főnemesek akik meg akarták menteni a papot és a nemest. Államférfi, tudós, katona, művész is akadt néhány. Az ilyesmi azonban elszigetelt vállalkozásnak látszott.
Mert talán nem egyes uralkodó családok tüntek el, hanem a királyi ember; és nem a főpapság és főnemesség halt ki, hanem a papi és arisztokrata lény. És talán nem is halt ki, csak visszavonult és helyét feladta. És talán nem is gyengeségből tette, hanem jól megfontoltan és higgadt belátással. Elvonult, mert a rejtélyes, sötét járvány áldozatává lett emberiség jelenlétét nem érdemelte többé, s méltatlan lett arra, hogy uralmával megtisztelje.
De a nagy emberi helyek elvesztése és a nagy emberek visszavonulása végzetesen félelmessé csak annak válik, aki hallja, hogy a sötét járványba esett tömeg minden alkalommal, mikor hely elvész, mikor nagy ember visszavonul, mikor a helyreállitás egy kisérlete kudarcot vall és elbukik, milyen diadalittasan ujjong. A járvány úgy kezdődött, hogy mindenki trónkövetelő lett. Úgy folytatódott, hogy mindenki elkezdett igényt támasztani a paságra, aztán az arisztokráciára, aztán a tudásra. Nem nagy dolog, szóltak. Mindenkiből lehet uralkodó, pap, tudós, művész. Mindnyájan egyenlők vagyunk. Mindnyájan mindent tudunk, és ha nem tudjuk, megtanuljuk. Mintha megtanulható lenne a királyság, a főnemesség és a papság.
Amikor a királyok ezt hallották, leköszöntek; a papok, a tudósok, a katonák, az államférfiak szintén. Volt néhány, aki szavát felemelte, azt szétmarcangolták. A többi azt mondta: ha ez nektek uralom, legyetek uralkodók; ha ez nektek nemesség, legyetek nemesek. Mit tehettek? Később a járványnak már evangéliuma is támadt, és megindult a világ nagy átfestése visszafelé, beszennyezni mindent, ami tiszta, lerángatni azt, ami nagy, eltaposni, akinek feje kiemelkedik, és megmérgezni azt, ami egészséges. Igy vész és veszett el az állam, a nemzet, a nép, a munka, a gazdagság, a vallás, a szerelem, a szépség, az erő, a háború, a nemsség, a játék, az izlés, az igazság.”
A láthatatlan történet
(Most csak ennyi, de ezt muszáj volt
Tán nyugalmasabb napok jönnek, és akkor jövök én is…)