Urak és játékosok

Az utóbbi években, különösen pedig az utóbbi néhány hónapban mintha meghasonlani készülne a világ önmagával. Hogy ezt a meghasonlást minek is hívjuk, a Nyugat alkonyának, a klasszikus értékrend válságának, a posztmodern információs társadalom kiútkeresésének, majdnem mindegy. Tulajdonképpen mindenki tudja, miről van szó. Azok a társadalmi és gazdasági modellek, amelyek 10-15 éve még jól működtek, mára elavultak. A társadalomtudósok a fejüket fogják, a tőzsdeguruk úgyszintén. Semmi sem úgy van, ahogy annak a klasszikus elméletek szerint lennie kellene.

Érdekes, de nem indokolhatatlan persze, hogy nekünk itt Magyarországon mindig alkalmunk van közvetlen közelről megfigyelni, milyen is az, amikor egy társadalmi átalakulás során komplikációk lépnek fel. Ezeknek a komplikációknak nyilván történelmi, társadalmi és politikai okai egyaránt vannak, de ettől most egy pillanatra tekintsünk el, ne az okokat, csak a jelenséget vizsgáljuk meg. Az egymásra mutogatás ugyanis időigényes, ám kevéssé szórakoztató elfoglaltság.

Amiről most szó lesz, természetesen nem az én elméletem, hanem egy Robert Wright nevű szerzőé, én csak elgondolkodtam Csepeli György posztján, és az erre született kommenteken. Erről jutott eszembe Wright.

katt a képre

Wright elég sok időt töltött azzal, hogy a társadalmi és kulturális folyamatokat az evolúció és a matematikai játékelmélet segítségével értelmezze. Arról beszél és ír, hogy nem csak az ember biológiai valója, hanem kultúrája és történelme is egy olyan evolúciós folyamat eredménye, ahol az együttérzés fokozatos előretörését figyelhetjük meg. Ennek a fejlődésnek az eredménye egy olyan világtársadalom (lesz), ahol az emberek egymással egyre növekvő mértékben együttműködve win-win szituációkban találkoznak, vagyis a régi zéró összegű játszmákat felváltják az új, úgynevezett nem zéró összegű játszmák. Az játékelméletet most nagyon leegyszerűsítve arról van szó, az egymás elleni küzdelmet, a győzelem eszményét felváltja a kooperáció eszménye. 

Mindezt a rendkívül érdekes és elgondolkodtató teóriát most (pusztán csak a játék kedvéért) lefordítom a magyar közállapotokra. Először is képzeljük el azt a bizarr helyzetet, hogy ma Magyarországon olyan focimeccs zajlik, ahol három csapat van a pályán. Hívjuk az egyiket Hatalom SC-nek, a másikat Demokrácia FC-nek, a harmadikat meg egyelőre ne hívjuk semminek, mert ők tulajdonképpen nem is focicsapat. A legutóbbi rangadó 1989 óta tart, hol egyik, hol másik csapat áll nyerésre, bár közben több esetben is gazdát cseréltek a klubok, a játékosok pedig össze-vissza igazoltak.

Az elmúlt két évben a Hatalom SC jelentős előnyre tett szert, a Demokrácia FC pedig hiába cserélte le játékosai egy részét, hiába emleget bundát, a labdabirtoklás szempontjából kifejezetten gyatra statisztikai eredményeket produkál, hogy a gólokat már ne is említsem. Mert ugye, ezt a játékot gólokra játsszák.

Na most, ez a két csapat érdekes módon egyáltalán nincsen tudatában annak, hogy a pályán rajtuk kívül más is van. Szépen elpasszolgatják a labdát, eléggé durván belemennek egymásba, és adott esetben fel is dobják magukat a tizenhatoson belül egy-egy büntető reményében. Energikus játékuk ellenére öltönyük és nyakkendőjük makulátlan, fejükön a kalap meg sem rezzen. Igazi úriemberek ők, akik még valahonnan a romantikus huszadik század elejéről maradtak a pályán.

Mindeközben a harmadik csapat, legyenek mondjuk ők a Players World Wide, egykapura játszik ugyanezen a pályán. Ők persze tudják, hogy más is van ott, de úgy vannak vele, csak egy kicsit lazítanak meló után, szarnak a győzelemre, nekik a játék a lényeg, majd kikerülik a másik két bandát.

Ezzel persze eddig nem is volt gond, csak az utóbbi időben az ‘Agyasok’ egyre többet vannak láb alatt, és nem lehet tőlük normálisan játszani. A Players WW meg hiába áll egészen jószándékú fiúkból és lányokból, azért azt jó tudni, hogy ők külvárosi sulikba jártak, ötször gyorsabban futnak, mint a nagy öregek, és ha egyszer odarúgnak, ott sípcsont nem marad épen.

A legnagyobb különbség a HSC, a DFC és a Players között az, hogy míg az első kettő valaki ellen, az utóbbi valakivel együtt küzd, ráadásul vannak pár milliárdnyian, és mind ugyanazt akarják, nem zéró összegű, nem nyertes-vesztes felosztású játszmákban akarnak részt venni, pusztán csak a játék, a közös nyeremény miatt hajtanak. Ilyen bizarr elképzeléseik vannak a világról.

A modern világtársadalom egy globalizált, internetes kapcsolati hálón alapuló, az együttérzés egy magasabb fokára lépett új társadalom, amely a win-win szituációkat preferálja. Ennek a társadalomnak a tagjai úgy néznek egymásra, mint a  modern üzletemberek: a másikat nem elítélve, a másikban a partnert keresve, mert ma már csak úgy remélhető haszon a tranzakcióból, ha az üzlet mindkét félnek előnyös. A régi vágású Úriemberek pedig, akik attól függetlenül, hogy éppen a Hatalom SC-hez vagy a Demokrácia FC-hez igazoltak, klubszellemben fociznak. A foci, kérem szépen, vérre megy. Csakhogy ez már nem ugyanaz a foci, mint eddig volt. Még az is lehet, hogy már nem is focinak hívják ezt a játékot. A szabálykönyvet, pont úgy, ahogy az üzleti életben is, az elmúlt években alaposan átírták, és az a szomorú helyzet, hogy aki ezzel nincs tisztában, az igen hamar a pályán kívül találhatja magát. 

Robert Wrightot érdemes végighallgatni és végigolvasni. Ő azt mondja, a szembenállás társadalmának ideje lejárt. Az egyetlen működőképes  jövőmodell az egymással összekapcsolódott világemberek világtársadalma, melyet az együttérzés irányít, és melyben az együttműködés dominál. Wright szerint ugyanis az emberiség fennmaradásának ez az egyetlen esélye; csak így tudja beteljesíteni annak az Istennek az akaratát, melyet ő maga alkotott saját magának valamiféle morális és biológiai programozottság eredményeképpen.

Hogy Wrightnak Istennel és az evolúcióval kapcsolatban igaza van-e, nem tudom. Mindenesetre érdekes és szimpatikus a társadalommal és az emberekkel kapcsolatos elgondolása. Ettől persze a magyar foci válsága még nem oldódik meg.

(A  szerző legutóbbi könyve magyarul is hozzáférhető, Isten evolúciója címmel.)

A poszt címét Joanne Harris írónőtől kölcsönöztem. Csak remélni tudom, hogy ezt ő is win-win szituációnak tekinti.