Ferdinánd szerepében Hajdú László

Schillert nem szerették a hatalmasok, s Schiller sem szerette őket. Balog, Kövér, Rogán, Lázár, Kósa meg a többi egy millió, rohamot kaptak volna, ha tegnap látják a Gózon Gyula színházban Czeizel Gábor rendezésében Schiller Ármány és szerelem c. darabját. Czeizel bátran hozzányúlt az öt felvonáshoz, mondhatni kicsontozta a konfliktust, mely a szabadság és a rabság szeretete mentén teremt végzetes különbségeket az antropológiai és fiziológiai jegyeiket tekintve amúgy egyforma embereket. Bár a darab végén meghal a két fiatal, akik szerelmét a hatalom tönkre tette, pár másodpercnyi szünet után a függöny újra felgördül, s eleven valójukban láthatjuk őket. Feltámadtak. Idegesítő kilátás ez a hatalom mai bortokosai számára, akiknek a szerelemről csak a szex, annak is lehetőleg országút mellett gyakorolt változata jut eszébe. Szerintük a pénz számolva, az asszony verve jó. Schillerről tudni sem akarnak, s azokról sem, akik tudják, ki Schiller. Ezért nem kellenek az egyetemek, a független színházak, a kiállítótermek, ha csak nem saját vazallusaik gyöngyösbokrétáznak bennük. Schiller azonban él, s vele él a hit, hogy van igazság, tisztesség, becsület, szépség meg a többi érték és erény, melyről disznóvágáskor, pálinkafőzéskor, focimeccsen, szaunában csak röhögve és fintorogva szokás beszélni.  A Nemzeti Színház elesett, de a Gózon Gyula színház megörökölte a helyét.