Közlekedek. Vidékről vidékre. Látom, amiről az újságokból már értesültem, nézem azt, amit eddig is tudtam; pusztít az aszály. Térdmagasságig nőtt, arany-barnára száradt gyerekkukorica, amíg a szem ellát. Eleink idejöttek a Kárpátok ölelte tejjel-mézzel és vízzel! folyó Kánaánba, és tessék, kiszárad a kukoricánk. A piros sarokban egy szakértő magyaráz, a zöld & narancs sarokban egy másik szakértő magyaráz. Magyarázzák azt, amit egyébként mindenki tud, a megoldás, a vízgazdálkodás, az öntözés. Mindenki tudja, de senki se teszi. És egyre kevésbé teszi! Aki tesz az azt, ami mentén érvényesíthetőnek reméli érdekeit, az ország meg dehidratálódik. 1990 és 2009 között az öntözésre szánt víztömeg kevesebb, mint a harmadára, az öntözött területek aránya kevesebb, mint a felére esett vissza. Közben a belvíz okozta gondok pedig nőttek. A tejjel mézzel és vízzel folyó Kánaánban mindennapos a harc a víz ellen, a vízért, hogy legyen mit enni. Rimánkodás, és káromkodás. Hibák, vétkek, mulasztások. Világboldogítók, igazságosztók – és mögöttük a karrieristák! – fogságában a ráció, az üzemgazdasági optimum. Működtetik a balgaság cselét. Emlékeztetőül, az ész csele abban állt, hogy az individuum, bármennyire saját akaratát látszik is követni, voltaképpen a világszellemet szolgálja, és így a saját érdekei egyben a világtörténelem érdekei is lesznek. A világszellem e csellel bírja az önmagával foglalkozó részt, hogy megalkossa az egészet. Ezzel szemben van az általunk üzemeltetett balgaság csele. Itt az individuum, bármennyire is tisztán lát, amikor a ráció diktálta szempontokat követve elindul saját érdekei mentén, voltaképpen az ostobaságot szolgálja, és a maga és a társai pusztulását hozza. A balgaság e csellel pusztít. Az aszály természeti csapás. Tekintsük annak az emberi ostobaságot is.