Mi az, ami előrébb való:  az egyén vagy a közösség? És ki a hős? Aki a közösségért feláldozza önmagát vagy éppen nem, hanem aki a közösségből kiemelkedve az egyént közelíti valami istenihez?

Azt hiszem, meglehetősen sok hősfogalom van forgalomban manapság. Nemrég olvastam  Hamvas Béla 1936-ban Molnár Antalhoz írott levelében, hogy (szerinte) a modern hős szükségszerűen magányos.  Én úgy látom a magyar hős pontosan az, akiről Hamvas beszél.  Az egyén, aki kiragadja magát a plebsből, aki indokoltan vagy éppen minden alapot nélkülözve, de a nép fölé emelkedik, hogy ezen az önmaga által ácsolt szellemi/testi/vagy bármilyen piedesztálon kardot ragadjon, és megküzdjön a Gonosszal. Egy mindenkiért. A meg nem értett géniusz, a vezér, aki nem feltétlenül a harcba, hanem (ha nem elég erős)  inkább a magányba pusztul bele. Mintha megrekedtünk volna valahol a 19. századi európai úriemberek világában.

Aztán van a populista hős, a hős, akit szeretnek az emberek, aki egy közülük, aki úgy szuperhős, hogy közben nem veszíti el az emberségét.  Hiába vannak emberfeletti tulajdonságai, hiába mászik falakra, és repked a toronyházak között, délután már egy átlagos csajjal randizik a 42. utca sarkán. Amerika a 20. századi hősök birodalma. 

Aztán a 21. századdal beköszönt a szuperhősök alkonya. Megharcolnivaló még csak volna mit, de … De egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy bármennyire is küzdene a hős, a társadalomnak nincs rá szüksége, mert a végzetről kiderült, hogy a Jó és a Gonosz közös tulajdona. 

Kétség nem férhet hozzá, ez egy idealisztikus gondolat, és nem is mai találmány. Visszatérő ötlet ez az emberiség kultúrtörténetében, de hadd idézzem most Paddy Ashdown nyomán John Donne-t:  “…soha ne kérdezd, kiért szól a harang, mert érted szól.” A hálózat világában pedig még inkább igaz ez, mint bármikor korábban.

Az azonnali hozzáférés generációjából ugyanis egy évtizednél is kevesebb idő alatt az azonnali megosztás generációja lett. A ma tizen(huszon)évese a problémáját éppúgy megosztja a közösséggel, mint az örömét, de lelkesen, ellenszolgáltatás nélkül kínál segítséget is mások problémájának megoldására. Ha kell egy telefonszám, ha baj van a kapcsolatban, ha a jogaink megcsorbíttatnak, elég megosztani, valaki segít, valakinek van ötlete: a harcot már nem az egyén harcolja meg, hanem egy egyenrangú egyénekből álló hálózat. Ma már nem kell hősnek lenni ahhoz, hogy változtatni lehessen, ma már nem kell egyedül kiállni.  A közösségi hálózatok, mintha a hangyák  vagy a baktériumok szerveződését modelleznék le. (És ezt nem lekicsinylően kell érteni, hiszen mindkettő régebb óta van ezen a szép bolygón, mint mi.)

És akkor most mi lesz? – kérdezhetnék az állástalan hősök a munkaközvetítőnél.  De ahogy a kedves hölgyek, én sem tudok semmi biztosat mondani.

Attól tartok, nem nézett jól körül a világban az, aki ma hősökre vár, vagy hőssé akar lenni. A magyar ember hősre vár, aki megmenti. A gondolkodó emberek egy része pedig hőssé akar lenni. Nem biztos, hogy ez lesz a megoldás. És nem biztos az sem, a kormányok ezt a változást, és ennek a következményeit jól mérték fel.

Paddy Ashdown a hatalom átrendeződéséről beszélt egy hónappal ezelőtt Brüsszelben. Arról, hogy a világ egypólusúból többközpontúvá válik. Hogy a kapcsolatok hálózata átalakította a hatalmi viszonyokat. Hogy a nyugtalan idők után mi következik, nem lehet tudni, de az sajnos elég valószínű, hogy se Toldi Miklósra, se Supermanre nem számíthatunk. Maradnak az emberhősök, vagyis mi magunk. Név nélkül.

(Paddy Ashdown videója egyelőre csak angolul hozzáférhető.)

Lance McCord fotója illusztráció.