A hullámpapír út

December vége felé járunk, de idén még nem fűtöttek. A szobában négyféle szekrény. A padlót, ha egyáltalán van padló, hiszen semmi sem látszik belőle, hullámpapírdarabok fedik. Az ablak előtt álló asztalon műfenyő áll egy drapp pléh leveshordó edényben, ez szolgál fenyőtalpként, a fán szaloncukrok.

Mindenütt kosz. Az asztalon, az edényeken, a falakon. Két ágy a szobában és sok székféle, fotel, mindegyiken van valami. Dunyha vagy rossz ruhák keresztbe-kasul. Mintha valahonnan beköltözött volna egy szemétdomb. És tényleg onnan érkeztek az ütött-kopott, de még működő magnók, lemezjátszók, a sok csorba vagy hullámos hanglemez, Boney M. és tsai. A lakó ki akarja egyenesíteni a hullámos lemezeket, majd felmelegíti és úgy. Rengeteg lom. Tárgyak, amelyek talán valamire jók lesznek begyűjtőjük szerint. Hullámzik a rongyoktól és lomoktól a szoba. A három lakón kívül, vannak még kiscsibék, nagyobb csirkék is itt, többnyire szaladgálnak, aztán egy ládába kerül a legtöbb. Két beteg, gyulladtszemű nyúl ül két csirkével egy ládában, a ládát egy hűtőrács fedi. Egy kutya fekszik az egyik széken lévő rongyhalmon, békésen hortyog, egy macska szemben vele, egy széken ül. Mereven nézi az asztalt, olyan vadászpózban. Egy homályos ötliteres üveget néz. Ő tudja, mi van benne. Kiderül, két egér. Az egyiket a mezőről hozta a fiatalabb lakó, a másikat a macskától mentette meg. Az eldeformálódott hanglemezt majd kiegyenesítik… 

 *******

 Az út végén

Az idősek gondozóháza a falu végén, erdő mellett áll. Az épület ötven méteres folyosóján kell végigmennünk az utolsó előtti ajtóig. Ijesztő ez az út. Jobb oldalán mint viaszfigurák, ülnek sűrűn, sorban az otthon lakói. Lárva arccal néznek maguk elé, esetleg ránk. Egyikük monoton ismétel érthetetlen szavakat, a másik folyton a térdét dörzsöli, a gondozók körmöt vágnak.
Valahova nézni kell, így néha benézek a nyitott ajtókon, a három-négy ágyas szobákban bent fekvők látványa nem sokkal szívderítőbb. Nincs hova menekíteni a szemet. A szagok… Naponta többször is pelenkát cserélnek – mondják. Nem rég lezárták a folyosó végét, rühöt találtak a szóbeszéd szerint. A negyvenes, nagydarab férfi idegrendszeri betegség miatt került ide, mindenkinek segít, megcsinál mindent, amit kérnek tőle. Délben az ebédlő előtt sorban állnak a bentlakók – ki járókerettel, ki tolószékben, kevesen állnak csak saját lábukon.

Mi elmegyünk, elmehetünk. 

(Kép Kovács László: Hinta 1993)