Zavarban vagyok, mert bár minden tiszteletem Szabó Máté országgyűlési biztosé, aki – végső eszközként – az Alkotmánybírósághoz fordult a közterületen való életvitelszerű lakhatást tiltó szabályozás megsemmisítéséért, de nem tudom biztosan, ha fedélnélküliként élnék, örülnék-e annak, hogy valaki elszántan harcol azért, hogy fedél nélkül, az utcán élhessek.
Hasonlóan felemás, bizonytalan érzésekkel olvasom a Fűtött utca-projekt keretében pár napja átadott Feszty Árpád utcai, illetve a befejezéshez közeli másik két hajléktalanszállóról szóló híradásokat. Börtönszálló, mondják a Város Mindenkiért aktivistái. Nem tudom. Lehet. De mégis:  fedél. Menedék mintegy háromszáz budapesti hajléktalannak. Csak háromszáznak, miközben sokszor háromszázan alszanak kapualjakban, padokon, vagy csak egyszerűen a fal tövében, jobb esetben hullámpapírból, fóliából, ki tudja, miből összetákolt búvóhelyeken. Senki nem tudja pontosan, mennyien vannak. Egyes becslések szerint legalább háromezren, “hivatalosan” nagyjából ezerötszázan. A többi – a hajléktalanok nagyobbik része – ilyenkor már behúzódik a krízisszállókra, a menhelyekre. Ha befogadják. Ha van megfelelő tüdőszűrő-lelete, friss bőrgyógyászati és háziorvosi igazolása. Ha önellátásra képes. És ha jut hely a számára. Pár éve 7-8 ezer férőhelyről beszéltek, most azt olvasom, hogy “a családos szállókat leszámítva, összesen 4977 férőhely van jelenleg a hajléktalanellátó rendszerben. Ez magában foglalja az éjszakai menedékhelyeket, az átmeneti szállókat, a hajléktalanotthonokat, de még az anyaotthonokat és a gyermekszállókat is.”
Ha csak ezerötszáz, az is rengeteg.
Minden új férőhely egy-egy újabb embernek ad esélyt. Ágyat, meleget, tisztálkodási lehetőséget. Fedelet a feje fölé.
Azért kellene harcolni – ahelyett, hogy szabadságjognak kiáltanánk ki a kitaszítottan, embertelen körülmények között élés, vagy akár az utcán megfagyás választhatóságát -, hogy ne legyenek olyanok, akiknek még ennyi sem jut. Meg azért, hogy a szabályok be nem tartásáért csak akkor járjon büntetés, ha van lehetőség betartani azokat.
(A szociális munkások azt mondják, biztos, hogy vannak olyanok is a fedél nélküliek között, akik a végsőkig ragaszkodnak jelenlegi életmódjukhoz. Azt gondolom, ez csak a töredékük, a végképp kisiklottak, akiket gyógyítani már nem tudunk – de ápolni kötelességünk őket. Akár akaratuk ellenére is.)
Ma ezerötszázan, vagy háromezren, – és további ötezren ugyan nem fedél nélkül, de hajléktalanul. Csak itt, Budapesten. Ki tudja, holnap, vagy, mondjuk, egy év múlva mennyien lesznek? Azok járnak az eszemben, akik ott táncolnak a szakadék fölött, egy vékonyka kötélen. Akik tíz körömmel kapaszkodnak a társadalom peremén, míg csak lelkileg és egészségileg tönkre nem teszi, fel nem őrli őket a kilátástalanság, az éveken óta tartó, örökös küzdelem a fennmaradásért. Értük kellene harcolni. Hogy minél kevesebben váljanak közülük hajléktalanná.

A múlt hét elején jelent meg a Statisztikai Tükörben a legfrissebb helyzetjelentés a lakosság jövedelmi helyzetéről, a 2011. évi Háztartási költségvetési és életkörülmény adatfelvétel eredményeiből. Az adatok tehát 2010-ből származnak – közben eltelt egy újabb év. (A kiadvány a KSH honlapján elolvasható.) Csak egyetlen megállapítás az elemzésből: a legalsó jövedelmi tizedbe tartozók egy főre jutó évi nettó jövedelme 2010-ben 9 ezer forinttal volt kevesebb, mint az előző évben, ugyanakkor a felső tizedekbe tartozók jövedelmi helyzete látványosan javult, a legmagasabb jövedelmű tizedbe soroltak fejenként 314 ezer forinttal magasabb nettó jövedelemhez jutottak, mint 2009-ben.
Tessék megnézni, és tessék belegondolni: a legalsó tizedbe tartozók évi 400 ezer forintnál kevesebből élnek. És ebben az összegben benne van minden: munkajövedelem,  családi pótlék, szociális segély…